John C. Darrin

A radiológus jelentése a legutóbbi ultrahangvizsgálatról, amelyet egy nagyon tekintélyes kaliforniai oktató kórházban végeztek rajtam (csak a legjobbat kapják azok közül, akiknek az egészségbiztosítása kihívást jelent), részben így szólt: “a hólyag és …”

Várj. Ehelyett nézzük meg azt a Facebook-cserét, amelyet a Facebook-követőim demens és tiszteletlen természete alapján elképzeltem. A személyazonosságukat ügyesen álcáztam azzal, hogy teljesen véletlenszerű kezdőbetűket használtam.

JCD: A radiológus azt mondta, hogy “a kismedencei szerveim durván nem voltak feltűnőek”. Mondhat ilyet?

WAD: Persze, hogy mondhat. Ahhoz, hogy ez rágalmazás legyen, nem lehet igaz.”

JCD: Vártam, hogy ki fogja felhozni ezt a bizonyos pontot. Az ügyvédnek kellett lennie. Egy karácsonyi ajándékkal kevesebbet kell idén venni.

WAD: Egy csúnya poliészter nyakkendővel kevesebbet kell idén zoknira cserélni.

HMD: A hoo-hoo nem medence szerv.

JCD: Elnézést kérek. Hagyd meg a nőnek ezt a megkülönböztetést. Számos medenceszerv van, aki ezt vitatná. Az egyik, kérdezd csak meg … Mindegy. Nem kell zavarba hozni egy ismert hírességet.

HMD: Anthony Weiner?

JCD: Na ez már rágalmazás.

HMD: Csak ha nem igaz.

JWD: A feltűnésmentes nem jelent semmi figyelemre méltót. A semminél kevésbé figyelemre méltó nem lehet, akkor miért durván nem figyelemre méltó? Én erre koncentrálnék. A semminél több semmi nem lehet. Vagy vagy valami vagy valami, vagy semmi.

JCD: Nagyszerű érv. Legalább valaki komolyan veszi a komolyan. Ez szubjektíven hangzik, és ezért cselekvőképes.

JWD: Persze azt mondta, hogy “szervek”, szóval durván lehet, hogy nem is annyira a hoo-hoo-odra tett megjegyzés volt, mint inkább az epehólyagokkal és hasonlókkal való összevetés.

JCD: Nem jobb lett volna, ha a hoo-hoo-mat bármi mással összevetik. A hoo-hoo-m egyedül áll.

JWD: A te korodban?

JCD: Na ez már rágalmazás.

JWD: Csak ha nem igaz.

Az egész dolog egy meglehetősen ártalmatlan hányingerrel és hányással kezdődött egy szombat reggel. Én ezt a rossz salsának tulajdonítottam, és folytattam az életemet. Azon a hétfőn Marylandből Kaliforniába repültem üzleti ügyben, este kilenc körül érkeztem meg, bementem a szállodába és lefeküdtem. Hajnali egy óra körül olyan fájdalommal ébredtem, amilyet még soha nem éreztem, és három óra reménykedés után, hogy elmúlik, elmentem a kórházba, ahol elvégezték a fent említett ultrahangvizsgálatot. Többször is, egy csomó másikkal együtt. Négy napig tartó fájdalom, látható ok nélkül.

Pénteken, miközben Kaliforniában tombolt az epehólyag/diverticulitis/pancreatitis vita, időben hazarepültem, hogy megkapjam a parkolójegyet a kórházból, és szombaton elmenjek a háziorvosomhoz. Claire, a vőlegényem valami telefonos varázslattal elérte, hogy a kaliforniai orvosok kommunikáljanak a marylandi orvosokkal, és a háziorvosom elolvasta a jelentéseket, és azt mondta: “Most már csak egy kis kukacdoktor vagyok Thurmontban, de látok két vizsgálatot, amit le kellett volna csinálniuk, de nem tették meg”. Lefuttatta a teszteket, az elsőből kiderült, hogy kétségtelenül az epehólyagom volt, és kedden kijött.

Laparoszkópos műtét és nekem van ez a Szirén/Odüsszeusz kapcsolatom – olyan jól hangzik, aztán, BANG, a sziklákon vagy és gyorsan süllyedsz. Az első laparoszkópos műtétem harminc-negyven percig tartott, és három kis csípést hagyott maga után, hogy eltávolítsák a vakbelemet. Ehelyett majdnem öt óráig tartott, és másnap úgy ébredtem fel, hogy egy hat centis függőleges heg húzódott végig az orromon, és egy bélszakasz a biológiai hulladékgyűjtőbe került.

Ezúttal egy egyszerű, 40 perces epehólyag-eltávolításnak kellett volna lennie, csakhogy kiderült, hogy az epehólyagom zombivá változott, és az élőholtak közé tartozott, a hasamban rothadva. Az orvosnak négy órába telt, hogy megfékezze, és elég szomorú állapotban hagytam magam.

A sebész azt mondta utána, idézem: “A háziorvosa valószínűleg megmentette az életét”. Azt mondta, hogy az epehólyag a szétrobbanás szélén állt, és így a hashártyagyulladás minden esetek anyjával maradtam. Szóval, ha Claire nem győzte volna meg az egészségügyi bürokratákat, hogy gyorsítsák fel a leletek átadását, és ha a háziorvosom tényleg “egy kis kukacos doktor” lett volna, és ha nem rendelte volna el a vizsgálatokat, amelyeket egy hatalmas oktató kórház figyelmen kívül hagyott, és ha az orvosi laborban nem lett volna hétfőn szabad hely, nos, ez lenne a gyászjelentésem.

Ehelyett azért élek, hogy még több izgalmas kalandomat és meggyőző véleményemet megírhassam.