Halszeretet

“Fiatalember, miért eszed azt a halat?”

“Mert szeretem a halat” – válaszolja a fiatalember.

“Ó, szereted a halat. Ezért vetted ki a vízből, ezért ölted meg és főzted meg. Ne mondd nekem, hogy szereted a halat. Magadat szereted, és mivel a hal ízlik neked, ezért kivetted a vízből, megölted és megfőzted.”

Az alábbi videón hallottam ezt a történetet Abraham Twerski rabbitól:

“Nagyon sok minden, ami szeretet, az a halak szeretete.”

Mily igaz.

Amíg nem randiztam, körülbelül két évig küzdöttem azzal, hogy minden lehetséges romantikus partnerben ezt a tulajdonságot lássam. Néha randira mentem valakivel, és talán azt mondta, milyen csinos vagyok – de ez a megjegyzés valójában semmit sem mondott rólam. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy szép vagyok, azt mondja, hogy önmagát szereti. Azt mondja nekem, hogy olyan emberek és dolgok között akar lenni, amelyek örömet okoznak neki, és hogy a fizikai megjelenésem örömet okoz neki. De nem azt mondják, hogy törődnek velem. Nem azt mondják nekem, hogy a megélt tapasztalataim fontosak, vagy hogy számít nekik, hogyan érzem magam.

Hosszú ideig küzdöttem ezzel. Nem akartam szép lenni – de akkor mit akartam? Csúnyának lenni? Akartam-e randizni valakivel, aki visszataszítónak találta a testemet?

Biztos vagyok benne, hogy bizonyos fokig ezt súlyosbította a szexuális bántalmazásom. Láttam, hogy milyen messzire tud elmenni valakinek az önszeretete. Meghalásztak, megsütöttek és majdnem megettek, mert valaki úgy gondolta, hogy örömet szerezhet belőlem, és nem állt meg, hogy figyelembe vegye az ezzel kapcsolatos érzéseimet.

És tudod, ez még csak nem is mindig a fizikai szépségről szól. Kapok bizonyos fokú szerelmi cyberstalkingot/ zaklatást olyan emberektől, akik olvassák a blogomat, olyanoktól, akik azt sem tudják, hogy nézek ki. De egy dolog mindig közös bennük, azt hiszik, hogy az érzéseik határozzák meg a köztünk lévő kapcsolatot. Annyira arra koncentrálnak, hogy mit éreznek irántam, hogy soha nem gondolnak arra, hogy én mit érzek irántuk. Nem gondolnak arra, hogy milyen hátborzongatónak találom az üzeneteiket, mennyire idegesít az állandó figyelmük.

Az emberek, akik zaklatnak engem, mindig elutasítóan, vagy gyakran még dühösen is viszonyulnak az érzéseimhez. Az érzéseim akadályozzák őket a kielégülésben.

A másik ember megélt tapasztalatával való törődés nélküli szeretet nem szeretet, hanem önszeretet. Valakit rendkívül élvezetesnek találni nem szeretet, hanem önszeretet. Valakit szépnek találni nem szeretet, hanem önszeretet.

És tudod, valójában az önszeretet nem rossz. Sőt, azt állítom, hogy jó és szükséges is ahhoz, hogy végül igazán nagylelkű emberré váljunk. Csak… nem olyan nagylelkű, mint amilyennek mi tettetjük. Ha valaki úgy szereti magát, hogy gyönyörűnek talál, az nem probléma. Ha azonban azt hiszed, hogy ez a fajta szeretet táplálhat téged, akkor csalódni fogsz. Ezt a fajta halszerelmet idealizáljuk a filmekben, a romantikus regényekben, bármiben – és, én sokáig démonizáltam. De a valóságban ez se ide, se oda.

Az ember szeretheti önmagát és szerethet téged is, azonban ha csak önmagát szereti, akkor nem szeret téged. Ha valaki gyönyörűnek tart, de nem törődik az érzéseiddel vagy a valósággal, akkor valószínűleg nagyon megbánt téged. És ez azért jelentős, mert a kultúra azt az üzenetet közvetíti, hogy a halak szeretete a szeretet. A kultúra gyakorlatilag a szeretetnek azt a változatát mutatja be, hogy egy másik ember transzcendentálisan szépnek talál téged, és ez annyira… rossz. Ha azzal töltöd az életed, hogy úgy keresed a szerelmet, hogy megpróbálsz találni valakit, aki őrülten szépnek tart, nem fogod megtalálni a szerelmet. Ha azzal töltöd az életed, hogy olyasvalakit keresel, akit te tartasz gyönyörűnek, nem fogod megtalálni a szerelmet. Csak halszerelmet fogsz találni.”

Amikor a randizásról volt szó, kezdtem kicsit úgy érezni magam, mint Leeloo az 5. elemből (a Föld megmentésére küldött lény), amikor először olvas a háborúról. Amikor látja, hogy az emberek milyen szörnyűek és erőszakosak egymással, mintha teljesen feladná a továbblépéshez szükséges akaratát. Érdemes-e egyáltalán megmenteni az emberiséget?

Érdemes-e randizni az emberiséggel? Úgy tűnik, mindenki csak azt keresi, hogy jól érezze magát, és hogy találjon valakit, akitől kevésbé érzi magát egyedül. Amit mindenki akart tőlem, az annyira önzőnek és félelem alapúnak tűnt. Annyira zártnak tűnt, annyira arról szólt, hogy nem tapasztaltam meg az életet. És tudod, még el is tudtam volna viselni, ha rendben van, ha kulturálisan őszinték lennénk, de mindenki ezt egy misztikus, romantikus dolognak álcázta, mintha a vágy, hogy ne legyek egyedül péntek este, egy transzcendentális szépségű, látványos vonás lenne.

De számomra ez ahhoz tűnt hasonlónak, mintha valaki egy finom ételt akarna enni, vagy egy puccos autót vezetni. Úgy tűnt, hogy mélyen a személyes élvezetben gyökerezik, és teljesen evilági, racionális és összhangban van a többi kapitalista élvezetünkkel.

Semmi transzcendentális nem volt abban a szerelemben, amit láttam. És kezdtem nagyon cinikus lenni. Létezik-e egyáltalán szeretet – igazi szeretet, nagylelkű szeretet -, vagy csak önszeretet van? A halak szeretete?

Azt hiszem, a hospice segített ebből kilépni.

Furcsa dolog, hogy a haldoklóval akarunk együtt ülni – és mint mindig, gyakran nagyon önző dolog. Nem tudok mások motivációiról beszélni, de tudom, hogy a saját motivációim önzőek voltak. Azért jelentkeztem önkéntesnek a hospice-ba, mert jó embernek akartam érezni magam, mert többet akartam megérteni a halálról, és mert valami értelmeset akartam tenni az életemmel. Ez olyan módon önző volt, ahogy a mi kultúránkban az emberek általában nem önzőek, de ettől függetlenül önző voltam.

És néhány hospice munkatársamban gyakran láttam a sajátomhoz hasonló önzőséget – de kezdtem valami mást is látni. Azok az emberek, akik ezt már régóta, évek óta csinálták, a szeretet egy másik minőségét kezdték felszínre hozni. Egy nem-önző szeretetet.

Emlékszem, az egyik nő, akivel önkénteskedtem, mesélt nekünk egy történetet. Rendszeresen ült egy haldokló nővel, egy apró, mogorva, volt drogos haldokló nővel, aki ritkán kívánt társaságot. De ez a pici drogos megengedte, hogy az önkéntes néha meglátogassa, és kialakult közöttük egy kapcsolat. Az aprócska drogos élete vége felé az önkéntes azt mondta a drogosnak, hogy szereti őt, és amikor ez megtörtént, valami megváltozott az aprócska, haldokló drogos számára. Miután szeretetet kapott, hirtelen olyan helyzetben találta magát, hogy adni is tudott. Megnyílt a családja előtt, elmondta mindazoknak, akikhez eddig túl mogorva volt, hogy szerette őket, és megbékélt minden szerelmével.

Néhány nappal később a pici drogos meghalt. De a szeretetnek ez az egész megnyilvánulása olyan reményteljes volt számomra. Az önkéntesnek nem sok haszna volt abból, hogy szerette ezt az aprócska mogorva nőt, semmi haszna nem volt abból, hogy kifejezte a szeretetét, de valamiért mégis megtette. Ez egy ajándék volt – egy igazi nagylelkű ajándék, olyan fajta, amiről talán nem is igazán hittem, hogy létezik.

Rabbi Twerski a videóból azt mondja, hogy az igazi szeretet kulcsa az adás, és hogy nem annak adsz, akit szeretsz, hanem a végén azt szereted, akinek adsz. És, ez a megfogalmazás nekem nem igazán jön be, de közelebb áll, mint bármi, amivel elő tudok állni. Létezik az emberekben egy valódi nagylelkűség, ami az adakozáson keresztül érhető el.

De… ez ritka, és gyakran az idősebb emberektől származik. Szerintem a kedvességre való képesség gyakran növekszik a korral, de mi úgy viselkedünk, mintha a szeretet a fiataloké lenne. Mintha a szeretet a saját személyes örömünk maximalizálásáról, vagy az életünk kényelmesebbé tételéről szólna. Aztán csodálkozunk a fenségességén – de hát ki ne akarná a “szeretet” előnyeit? Ki ne akarná az élvezetekkel teli, kényelmes életet?

A szerelem jelenlegi modellje olyasmire redukálja a szerelmet, mint egy önvezető autó masszázsülésekkel. Hű, ettől olyan jól érzem magam! Annyi időt spórolok vele! Ez varázslatos! Őszintén tanácstalan vagyok, hogy miért misztifikáljuk ennyire. És tényleg nem értem, miért hajlamosak vagyunk elutasítani ezeket a régi rabbi-típusokat, akik úgy tűnik, hogy valami sokkal csodálatosabbra mutatnak.

Ez az esztelen keresése a kényelemnek, ez olyan… üres.